Bemutatkozás

Bodrogkeresztúr a Bodrog folyó jobb partján, a Zempléni hegységnek az Alföldre peremlépcsőkkel leereszkedő déli részén fekszik. A községtől mintegy hét kilométerre, délkeleti irányban emelkedik a közismert tokaji Nagy-Hegy, északkeletre pedig a Tokaj-Bodrogzug Tájvédelmi Körzet terül el a Bodrog és a Tisza közötti mocsaras síkságon. A terület geológiai felépítésében a vulkáni kőzetek játsszák a legfontosabb szerepet, mint a híres keresztúri építőkövet adó, könnyen faragható riolittufa. Lényeges talajalkotók még a pleisztocén korból származó lösz, mely mezőgazdasági szempontból jelentős, és az agyagos barnaföld, ami kiválóan alkalmas szőlőtermelésre.

A település könnyen megközelíthető a Miskolc-Szerencs-Sátoraljaújhely vasútvonalon, valamint a 37-es és a 38-as közutakon, melyek a község határában keresztezik egymást.

Helytörténet

Bodrogkeresztúr területe az ősidőktől kezdve szolgál emberi lakhelyül. Ezt igazolják a különböző időszakokból származó régészeti leletek. Találtak itt a neolitikumból pattintott kőeszközöket, obszidián tárgyakat, a rézkorból rézkéseket és kettőshegyű rézárakat. Jelentősek a bronzból készült szerszámok, ékszerek, melyek alapján az 1880-as évek nagy hírű régésze, Hamper arra a következtetésre jutott, hogy Bodrogkeresztúron bronzkori öntőműhely működött. 1918-ban bukkantak a községtől nyugatra lévő Dereszla-domb keleti lejtőjén a “Dereszla kincse” néven ismert arany ékszerekből álló leletanyagra, mely az időszámítás előtti 1200. évből származik. Mindezek a leletek alapján a község területe “Bodrokeresztúri kultúra” néven vonult be a hazai és nemzetközi archeológia történetébe.

Arról, honnan kapta a község a nevét, sokféle vélemény alakult ki. Származtatják a Szent János nevét viselő keresztes lovagoktól, akiket kereszturaknak neveztek. Más vélemények szerint a név onnan ered, hogy a település egykor apátsági birtok volt és egyházát a Szent Kereszt tiszteletére szentelték fel. Megint más elképzelések abból indulnak ki, hogy a község a XIV. század közepén az Aba nemzetség leszármazottainak, a Keresztúri családnak volt a törzsbirtoka. De a legegyszerűbbnek ható megfejtés sem elvetendő, miszerint az eredeti név “Bodrogkeresztút” volt. Bodrogkeresztúrról az első hiteles oklevél 1239-ből ered. Ebben említést történik egy várról, melyet valószínűleg a Tiszán átkelő tatárok 1241-ben teljesen elpusztítottak.

1411-től a község a tokaji váruradalom tartozéka. Urai között Garai Jánost, Brankovics Györgyöt, Hunyadi Jánost találhatjuk.
Bodrogkeresztúr 1456-ban cseh megszállás alá kerül, melynek Hunyadi János özvegye, Szilágyi Erzsébet vetett véget 1458 tavaszán. Az uradalom urainak sorában Mátyás király következett, aki azt Szapolyai Imrének zálogosítja el.

Az 1517-ben és 1520-ban lejegyzett urbáriumok már mezővárosként említik Bodrogkeresztúrt, melynek népessége meghaladta Tokajét. Egy 1567-es összeírás a törökök által elpusztítottnak tünteti fel a települést, de hamarosan újraépül, gazdasági-, társadalmi élete fellendül. A kulturális élet fejlődésére jellemző, hogy 1595-1617-ig Bodrogkeresztúrnak saját könyvnyomdája működött.
Érdekes történelmi adalék a település törvénykönyvének története. A kialakult és gyakorolt szokásokat, törvényeket rögzítették ebben a könyvben, ami 1604-ben a tizenöt éves háború során elpusztult. A bodrogkeresztúri vezetők és öregek 1607-ben emlékezetből újraírták, amihez meghívták a szomszédos városok (Tokaj, Tarcal) elöljáróit is.

A “kuruc-labanc” korszak alatt, Bodrogkeresztúr népe szenvedett a legtöbbet. A település helyzetéből adódóan – Tokajban labancok, Szerencsen kurucok tartózkodtak – állandó háborúskodás helyszíne volt. A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc bukása után, Bodrogkeresztúr gazdaságilag kimerülve, kifosztva indult el a XVIII. századba. Ám a szőlőnek, a bornak és az itt élők szívós munkájának köszönhetően, sikerült a mezővárosnak újból talpra állnia.

1726-ban haszid zsidó telepesek érkeztek a városba, akikből komoly hagyományokkal rendelkező közösség alakult ki. Fokozatosan átvették a görög kereskedőktől a bor forgalmazását, és a szőlőművelés és bortermelés korszerűsítésében is nagy szerepet játszottak. A vallásuknak megfelelően elkészített “kóser” borok tovább növelték a város hírnevét. A zsidó közösség kiemelkedő tagja volt a keresztények által is messze földön elismert és tisztelt csodarabbi, Reb Steiner Saje, aki 1925-ben hunyt el Bodrogkeresztúron.

Bodrogkeresztúr közel 140 évig tartó legnyugalmasabb időszaka, az 1848-49-es szabadságharccal ért véget. Noha Klapka György kétszer is győzelmet aratott a császáriak felett ( 1849. január 22-én Bodrogkeresztúron és január 31-én Tokajnál), 1849. június 28-ai győzelmük után a cári csapatok feldúlták és kifosztották a környék mezővárosait, köztük Bodrogkeresztúrt.

A szabadságharc bukása után a településen húzta meg magát Eötvös József, az első felelős magyar kormány vallás- és oktatásügyi minisztere, és a legenda szerint itt írta Karthausi című regényének egy részét.

A bodrogkeresztúri csata

1849. január 23-án a bodrogkeresztúri, bodrogkisfaludi és tarcali honvédek fényes győzelmet arattak az osztrákok fölött, akik Schlick Ferenc generális vezérlete alatt a Tiszán szerettek volna átkelni, hogy a Debrecenben tanácskozó országgyűlést szétszórják. Persze hogy nem engedték a mi ősapáink! Szembeszálltak velük! Klapka György a fiatal tetterős h. ezredes volt a vezérük. A sereg a 9. zászlóaljból, két lovas századból, mintegy tízezer emberből és harminc ágyúból állott. Klapka a rendbe szedett csapatot Báthori Schulcz Bódog, Desewffy Arisztid, Bulharyn dandárjához tartozott 300 főnyi lengyel légió is, amelynek a hős Thworniczki volt a parancsnoka. 1849. január 22-én Tarcalnál a Terézia kápolna magaslatán támadott az osztrák. Olyan sűrű köd terjengett, hogy alig lehetett látni, egy-két lépésnyire. A nagy ködben még a keresztúri temető sírköveit, a halottakat is meglövöldözték, mivel azt gondolták, hogy ott tanyáznak a magyarok. Az osztrákok a magaslat megszállását a lengyel Fiedlerre bízták. A magyarok viszont Thworniczki lengyel csapatát küldték, hogy e fontos helyet elfoglalják. Egy időben érkezett a két csapat a hegyre, ahol a két vezér egymást felismerve mindkettő zavarában „fegyvert lábhoz”-t vezényelt. Ugyanekkor hatoltak fel a magaslatra a borsodi honvédek is, akik először árulásra gondoltak, s oroszlánmódra vetették magukat az osztrák csapatra, amit a magához térő Thworniczkivel együtt elfoglaltak. „Győzött a magyar! Futott az osztrák!”

Másnap, január 23-án Bodrogkeresztúr támadták meg az osztrákok, hogy a tegnapi csorbát kiköszörüljék. A csata Bodrogkisfaludon kezdődik. Ugyanis Schlick főhaderejével a Bodrogkisfaludon székelő 43. horvát gyalogezredre vetette magát. Ámbár a honvédek hősiesen küzdenek, vezérük a bátor, de vigyázatlan Kálnoky őrnagy elesik, s így a csapat felbomlik. A sereg egy része elhull, másik megsebesül, harmadik fogságba esik, s a negyedik része húzódik vissza nagy rendetlenségben Keresztúr felé. Schlick tehát akadálytalanul nyomulhatott Bodrogkeresztúrba, és az úgynevezett Sörházba fészkelte be magát. A Szegilongon és Olaszliszkán elhelyezett Schulcz-dandár azonban gyors iramban behatolt Bodrogkeresztúrba. A rettenhetetlen bátorságú őrnagy rövid időn belül intézkedik. Tudja jól, hogy ettől függ a csata sikere. A 20. zászlóalj egyik századát Bodrogkeresztúrban a település közepén tartalékként elhelyezi. A másikat a község végső házaiban és különösen a Sörházba befészkelődött ellenség ellen rohamra küldi, amely négy rohamoszlopba fejlődött. A jobb szárny egyik szakasza a Bodrog jegén, az ellenség háta mögé igyekezett. A bal szárny egyik szakasza a száraz malom irányából a Sörház nyugati oldala felé nyomult, ahonnan most a vasút állomástól az országút a községbe fut. Hegymegi obel2Samu, a mádi születésű főhadnagy a Fő utca felől rohamozta meg a sörházat. Ugyanekkor a Felső utca felől (akkori Borház utca) Karsa Ferenc indított támadást a szakaszával. Nyolc óra véres csata után, és Dan Miguel csapatának támogatásával, akik a tokaji út felől érkeztek, végül sikerült elfoglalni a Sörházat. Az osztrák hadsereg megfutamodása után a nagy ködben Dan Miguelék a Szerencs-Újhelyi országútnak vették az útjukat, a honvédek pedig Bodrogkisfaludnak, mindkét csapat az ellenség képzelt visszavonulási irányába tartott. Bodrogkisfaludon az osztrákok éppen az ütközet kezdetén zsákmányul ejtett fegyverek, élelmiszerek elszállítása körül szorgoskodtak. Midőn azonban a honvédek odaérkeztek Schlick katonái nagy hirtelen kereket oldottak. A honvéd rohamcsapat pedig estefelé a 43-dik szakaszból foglyul esettekkel, három szekér bor, kenyér és szalonnából álló élelmiszerrel és egy nagy szekér fegyverrel a lakosság leírhatatlan örömétől és lelkesedésétől kísérve Bodrogkeresztúrba bevonult.

Este azután a jó vacsora elfogyasztása közben, míg a zászlóalj orvosa, Lengyel Endre doktor a sebesültekkel egymaga a kimerültségig fáradozott, azt is megtudták a győzelem mámorától sugárzó arcú honvédek, hogy a jóízű étel az osztrákoknak volt megrendelve. Mikor ez a jókedvű katonák tudomására jutott, még nagyobb étvággyal kezdtek hozzá annak elfogyasztásához. Ennek a csatának a dicső emlékét hirdeti az egyik borospince homlokzatába fúródott ágyúgolyó, továbbá az állomás mellett díszelgő honvéd emlékoszlop.